A múlttól a máig, s reméljük még tovább…
Hogyan is kerültem a néptáncegyüttesbe? Nálam a népzene szeretetével kezdődött.
Még általános iskolásként citerán játszottam Dukony Ferenc tanár úr irányítása alatt az akkor alakult Kőkúti Általános Iskola citera csoportjában 1983-tól. Tagjai voltunk a Citerabarátok Körének (CBK), havonta Kőbányára jártunk találkozókra, ahol Pribojszky Matyi bácsi vezetésével összegyűltek az ország citerásai. Nyaranta Tiszakécskén felejthetetlen táborozásokon gyarapítottuk citerás tudományunkat, szívünkbe fészkelte magát a magyar népzene. Aztán ez valahol összetalálkozott a tánccal…
Székesfehérváron jártunk egy népzenei találkozón, ahol a táncház zárta a versenyprogramot. Ott már akkor is fantasztikus táncházi élet folyt, Botos József és Török Sándor neve fémjelezte azt. Beléptünk a nagyterembe, amely színültig tele volt néptáncosokkal. Ma már tudom, hogy széki négyest húzott a zenekar.
Nekem fantasztikus élmény volt látni, hogy ennyi fiatal mozdul együtt egy gyönyörű zenére. Kamaszként az is csodálattal töltött el, hogy a fiúk és lányok mit sem törődve kamaszodásukkal, boldogan táncoltak együtt...
A következő élményem, amire visszaemlékszem az volt, amikor középiskolásként már nem tudtunk citerapróbákra járni, de valami nagyon hiányzott. Illés Melinda gyermekkori barátnőmmel egymást erősítve végül rászántuk magunkat és elmentünk
egy Pötörke próbára a Jávorkába.
Ez egy nagyon nehéz lépés volt, sokan mesélek nekem már hasonlóról, hiszen bemenni egy már működő közösségbe, ott szívünket-lelkünket kitárni, előadni kiforratlan, ügyetlen mozdulatainkat, megszólaltatni énekhangunkat mások előtt…. Szóval ennek gátlásait csak az ismeri, aki valaha kipróbálta. A kezdeti félelmek aztán eltűntek, mert kedvesen fogadtak minket és nagyon-nagyon sok gyakorlással lettünk túl gátlásainkon. Kis kezdőként a nagy Pötörkéseket csodáltuk, boldogok voltunk, ha táncra kértek
minket, vagy ha bekerülhettünk egy-egy koreográfiába. A próbákon a hagyomány tiszteletén túl egymás elfogadását, szeretetét is megtanultuk. Túri György - és segítői: Gombik Gabriella valamint Kovács Éva - vezényelte a próbákat, nagy célokat tűzött ki nekünk és meg is valósítottuk azokat. Soha nem felejtem az első Pötörkés tagokat. Sokan még mindig részt vállalnak az együttes életében, rendezvényeiben, ilyen Berendi Viki, Szőke Szilvi,Gombik Gabó.
Mai napig emlékszem az első fellépésekre Tatán az Építők Parkjában, vagy Kisbéren, Székesfehérváron, ahol a Pötörke első közös élményei születtek. A minősítőre Tatabányán, a táncházra Kasznár Sanyiéknál, a beszélgetésekre a Fekete Macskában,
hiszen próbák után sem tudtunk elszakadni egymástól.
Azután telt-múlt az idő. A Pötörke táncpróbáin találkoztam először férjemmel, akivel az azóta eltelt közös életünket teljesen végigkísérte és befonta a Pötörke ágas-bogas fája. Nagyon jól van ez így. Az ágas-bogas fán kis bimbók születtek, ők is kicsiny koruktól ott botorkáltak körülöttünk a próbákon. Néha nehéz volt megoldani, megszervezni az életünket, a nagymamák ebben nagyon-nagy részt vállaltak, de amikor látjuk gyermekeinket jókedvűen táncra kerekedni a táncházban,látjuk, hogy boldogok és ők is igazi kis barátokra találtak a táncban, elégtételt kap a szívünk, s tudjuk, hogy iránymutatásként ennél többet nem adhattunk volna nekik!
Az első évtized zárásaként Túri György után nagy feladat várt Keltai Gáborra, aki átvette az együttes vezetését. Korábban asszisztensként sokféle feladatot kapott ugyan, de természetesen az nem ugyanaz, mint vezetni és irányítani valamit teljes felelősséggel. E munka egy részében én igyekeztem segíteni, a szervezési feladatokat átvállaltam. Miközben zajlott körülöttünk az élet – sorban végeztük az iskoláinkat, sorban jöttek az együttesben a házasságkötések, megteremtettük saját életterünket, születtek az újabbnál újabb kis Pötörkés gyermekek, az együttest vinni kellett tovább.
Volt aki rövidebb, volt aki hosszabb időre szakadt el tőlünk, de visszatérni mindig lehetett és kell is, hiszen ifjúságunk legszebb éveit töltöttük el együtt.
Nehéz időszakok is adódtak, amikor kicserélődött a tagság nagy része. Ilyenkor jóformán mindent elölről kellett kezdeni. Időnként aztán jött egy jubileum – mint az idei is – és ennek örömére összegyűltek a régiek. Most már – korunk előre haladtával - 5 év pillanatok alatt elszalad, s már várjuk a következő jubileumot!
Az utánpótlás nevelést mindig is fontosnak tartottuk, gyakorlatilag folyamatosan voltak utánpótlás csoportjaink.
A legnagyobb lendületet 10 éve vettük ebben a kérdésben, ugyanis a 20. jubileumkor már annyi saját Pötörkés gyermek ugrált körülöttünk a jubileumi próbákon, hogy Gombik Gabó kénytelen volt összegyűjteni és elvinni őket játszani, hogy mi próbálni tudjunk. Saját gyermekeink hozták létre a Cifra csoportot, amelyhez aztán még nagyon sok ügyes gyermek csatlakozott, s sikert sikerre halmoztak évekig. Gyakorlatilag ma már ők jelentik a Pötörke táncegyüttest. Szegvári Ildikó szavai csengenek a fülembe,
amit a 10. jubileum kiállításának megnyitóján mondott nekünk. Azt kérte, hogy menjünk a gyermekek közé és tanítsuk nekik a dalokat, a táncokat, mert ők jelentik a jövőt, s nélkülük nincs folytatás! Azt hiszem, eléggé igyekeztünk megfogadni e szavakat.
Lassan alakultak ki csoportjaink,de jelenleg már 7 korcsoportban 200 gyermeknek tanítjuk a táncot s a népi hangszeresek, népi énekesek is egyre bővülő létszámban dolgoznak. Átalakult az egyesület, már nem egy, hanem hét táncegyüttesről beszélünk a Pötörkén belül. Biztosítanunk kell a különböző csoportok számára a megfelelő viseletet, szereplési lehetőséget, táborozást.
Sok-sok feladatot és sok sikert, szépséget is jelent ez. Rengeteg segítőkész szülővel állunk kapcsolatban, akik különféle módon támogatnak minket.
Öröm számunkra, hogy gyermekeiket elhozzák rendezvényeinkre, rendszeres próbáinkra. Öröm, hogy fontosnak érzik a hagyományok megismertetését az utókorral. Valamiért ösztönösen tudják, hogy a múlt ismerete a jövő záloga is egyben!
- Gyurkó Erzsébet
